Egy üvegnyi rum

Az alábbi rövid írásom a Micro Aether antológia 2016. augusztusi számában jelent meg.

Világ életemben úgy éreztem, hogy hibádzik valami az igazságból. Mintha egy kirakós darabkáit keresgélném egy végtelen nagyságú halomban, de minden újabb helyére illesztett elem egyre csak bővítené a képet, és nem a végső ábrához vinne közelebb. Sokszor úgy éreztem, hogy ez a folyamatos hiányérzet már-már az őrületbe kerget, mígnem egy nap találkoztam a buldogos férfival.
Xih'on egyik rossz hírű lebujában hozott vele össze a sors, ahol épp a válás utáni maradék vagyonom egy újabb morzsáját váltottam feledésre a csehó málló tapétájú szobáinak valamelyikében, mikor megjelent ez a fura alak. Egyszer csak ott ült a priccsem melletti fotelban.

     Először azt hittem, hogy ismét a cucc szökött át a tudatom való világhoz közelebbi oldalára, és valamelyik álmomból szakított ki egy szellemalakot, hogy az nyelvet öltsön gyenge akaratomra, de mint később rájöttem, nem így volt. Ettől függetlenül az idegen tényleg furán nézett ki. Még sosem láttam hasonlót: formára hajazott ránk, de a bőre a rózsaszín egy halvány árnyalatában játszott, állát pedig dús szőrzet burjánzott. Mellette egy kicsi, de zömök, szőrös testű, ráncos pofájú lény szörcsögött. Mint később megtudtam tőle, buldognak hívják az ilyeneket.
Bódulatom ködén át megpróbáltam megérinteni, de az egy határozott, ám mégis udvarias mozdulattal megálljt parancsolt kezemnek.
– Ki vagy te? – tettem fel a legbonyolultabb kérdést, amit állapotom még megengedett.
– Én vagyok a semmi, és én vagyok a minden. A tudás követe vagyok, melyre vágytál és a romlás hírnöke is, ami erre a világra vár.
A hallottak szokatlanul erősen felzaklattak, és a testemben őrülten zakatoló kemikáliák hatásai egyszerre gyengülni látszottak. Az alak azonban nem tűnt el. Sőt, egyre valószerűbbnek hatott a fura kis teremtménnyel együtt, amely a lába mellett pihent!
– De... – kezdtem dadogva – Mégis mit keresel itt? Hogyan jutottál be ide?
– Vannak dolgok, melyeknek titokban kell maradniuk, ugyanakkor létezik olyan erős tudásvágy, vagy akarat, ami képes rést ütni az éteri szövedéken, hogy bepillantást engedjen a kiválasztottaknak a legnagyobb titokba. – Mi lenne ez a titok? – kérdeztem felbátorodva, mert úgy éreztem, hogy végre megtaláltam a kirakós elemek azon kupacát, amik a kép széleit alkotják.
– A létezés maga. – hangzott az egyszerű, és mégis borzongató válasz, amitől úgy éreztem, hogy felpezsdült a vérem. A fejem egycsapásra kitisztult, már nyoma sem volt a kábulatnak, csak a választ akartam.
– Mit kell tennem hozzá, hogy megtudjam a titkot? Bármire hajlandó vagyok!
– Hajtsd fel ezt. – azzal egy laposüveget húzott elő cifra ruhájának belső zsebéből és átnyújtotta nekem.
Pillanatnyi tétovázás után elvettem az üveget és nagyot húztam belőle. Mit veszthetnék még az életben?
Az édeskés illatú, de keserű ízű alkohol szinte azonnal hatott: kábultan zuhantam az ágyra és utazni kezdtem.
     Álmomban egy világban jártam, ami nagyon más volt, mint az enyém. Primitív lakói idegen isteneket imádtak és én egy voltam ezek közül a gigászi, időn túli entitások közül. Mi több, én voltam a leghatalmasabb, de imáikkal nem érhettek el. Csendben figyeltem őket – és az akaratom szerint formálódó univerzumot –, amint hangyaként építik semmitmondó civilizációjukat, gyermekeket nemzenek, háborúznak, szeretnek és meghalnak. Néha közelebb merészkedtem hozzájuk, vagy azokhoz az istenekhez, akik e világot uralni látszottak, de még ők sem voltak képesek felfogni igazi valómat, és szűkölve vonultak vissza, vagy menekültek transz-szerű, időtlen álomba, vagy őrületbe egy-egy halvány megnyilvánulásom láttán. Mindenható voltam, de nem mindentudó. Az évmilliók legyőzhetetlen hullámként ostromolták új világom partjait, míg rájöttem, hogy tudok kapcsolatba lépni azokkal a kevesekkel, akik képesek felfogni létezésem, és ezáltal ők is istenekké válhatnak. Végül azonban megtaláltam a módot és formát, amivel a legkisebb kárt tehetem bennük, ugyanakkor megtörhetem kortalan magányom és hallgatásom is, mely kis híján engem is a téboly szélére sodort.

A jelentéktelen, vézna lény szobájában jelentem meg, hogy átadjam neki az üveget, mely a tudás esszenciáját hordozza. Ő elfogadta, nagyot kortyolt belőle és álomba merült. Isten lett, és egy világról álmodott.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mennem kell. Vagy az édeskés mámor gyengült, melyet az ital bocsátott rám, vagy egyszerűen magamtól ébredezni kezdtem, de egyre távolabbinak kezdett tűnni az egész világ. Az univerzum ezen vetülete azonban nem csak halványodott, de egyszeriben rázkódni is kezdett, mintha önmagát elemésztve menekülne valami elől, ami nem más, mint az ébredésem. A világ, melyet uraltam megsemmisült és én verejtéktől csatakosan, zihálva ültem fel a koszlott hátsó szobában. Az üveg még mindig a kezemben volt, de a tartalma – vagyis az, ami megmaradt belőle – az ágy izzadtság szagú lepedőjére ömlött. A buldogos férfi már nem volt sehol. Ezek után hiába kerestem egész életemben, nem akadtam a nyomára. Nem, egészen addig a napig, amíg az ősi istenek újra kinyitották szemüket, hogy tekintetük tüzében megsemmisüljön a való világ. Létem utolsó másodperceiben pillantottam meg őt újra, ahogy árnya az univerzumra vetülve távolodott, mely magába roskadva vált semmivé.

Herczegfalvy T. Endre verejtéktől csatakosan ébredt kezében egy üres laposüveggel.
– Borzasztóan szétcsaptam magam. – gondolta, miközben próbálta felidézni magában az elmúlt éjszaka eseményeit, de nem járt sok sikerrel. Mindössze egy férfi- és nyomott pofájú kutyájának zavaros képe ugrott be neki, akitől mintha egy üveg rumot kapott volna. Ezt az üres üveg is alátámasztotta. Ennél tovább azonban nem jutott, így jobbnak látta inkább bekapcsolni a tévét, és valami lagymatag szarral kipárnázni a tudatát, hogy képes legyen elviselni a felismerést: holnap újabb munkahét kezdődik.
A tévé hírcsatornáján épp tudományos összefoglaló ment.
– A nemzetközi csillagászati szakértőcsoport szerint a Naprendszerünkben megjelent ismeretlen eredetű anomália egyre terjeszkedik, mely jelen mérések szerint komoly változásokat hozhat Földünkre nézve is.