Szépszakáll meséje az új hajnalról

A világok teremtése korokon át zajlott, de ez mit sem számított  a Létezőnek, hisz ő az idő felett áll. 

Midőn befejezte művét, és életet lehelt az emberbe megpihent, hogy elmerengve gyönyörködjön alkotásában. 

Ám az ember – kinek élete az Egy szemében csupán egy lélegzetvétel – úgy érezte, hogy teremtője elhagyta, így elfordult tőle, hogy megalkossa saját civilizációját.

 Egy civilizációt, melyet a hideg logika és a tudomány uralt. 

Majd eljött az a kor, amiben az emberek hatalmas gőgjükben maguk is teremteni akartak, s ekkor már senki sem emlékezett a Létezőre.

Legvégül eljöttek a háború napjai. A háborúé, ami darabokra szaggatta a bolygó testét és milliárdokat küldött a halálba egy szemvillanás alatt. 

Az áldozatok halálsikolya hallatán a pihenő Atya könnyei hulltak, amik a megsebzett földre esve új reménnyel töltötték el a haldokló planétát.

E könnyekből született minden Lényeg, és a Létező új gyermekei is, kiket ma istenekként tisztelünk. 

Hatalmas bölcsességében az Egy úgy határozott, hogy felemelkedett gyermekei felügyeljék halandó népei – mivel ekkor már többen voltak – sorsát, hisz ők már átérzik és felfogják az időt úgy, ahogy azok.

Így jött el hát az Új Hajnal kora, ahol a régi világ romjain egy új élet sarjad, s lakói talán tanultak őseik hibáiból.