Az alku már megköttetett III./III.

III.

Az évezredes könyvtár padlóján hatalmas körben felvésett szimbólumok izzottak, kísérteties vöröses fénnyel töltve meg a helyet. Az alakzat közepén egy fémből készült szerkezet pihent, melyből kábelek indultak az írásjelek felé. A belőlük előszökő halk surrogás arra engedett következtetni, hogy a jelképek valami módon energiával látják el a rideg fémtrónust.
Lex azonban ezekből csak a fájdalom hullámain néha-néha áttörő zümmögést hallotta, de azt is már csak akkor, mikor a kínnal egybefolyó émelygés alábbhagyott. Ezt az árat sokan megfizették a térutazásért. Fehér golyóvá sült szemeivel már nem volt képes felfogni a világ látható részét, mindezek ellenére valami mégis hajtotta előre. Összeégett kezeivel lassan tapogatózva haladt a gépezet irányába. Törött bordái minden egyes lépésnél nagyobb súllyal nehezedtek a mellkasára, amitől már csak erősen zihálva kapott levegőt, de úgy érezte, valami vonzza a kör belseje felé.. 

Az alku már megköttetett II./III.

II.

Az utazókapu gyomorforgató rántással okádta ki magából a három alakot a poshadt, bűzös levegőjű ódon járatba, de ez az élmény a tagbaszakadt harcost viselte meg ismét a legjobban. 
– Ke'fril ökle tágítsa ki a seggét annak, aki ezt kitalálta! – emlegette fel az Acél Titánt két öklendezés között, de hamar összeszedte magát. Gyakorlott mozdulattal akasztotta le hátáról és csatolta baljára az energiapajzsot, mely halk zizzenés kíséretében nyílt két-alkarnyi ernyővé. Szabad kezében egy gonoszul csillogó acélkardot tartott. A pajzs enyhe narancs derengése kísérteties fénybe burkolta a szűk folyosót és a padlón futó történelem előtti síneket. A járat, melybe érkeztek vagy tízméternyi hosszon nyílegyenesen vezetett előre, mielőtt egy terembe nyílt volna, amit az emberi szem számára sötétség borított.
– Jacobien, te menj előre és derítsd fel a terepet. Ha jól sejtem, a te korcs fajtád lát a legjobban közülünk. – bökött Lex a fejével bérence felé. A szavakat parancsolóan, megszokásból köpte a hegyes fülű szerzetnek.  

Az alku már megköttetett I./III.

A történet, melyben Lex Margrel találkozik az Utazóval és szembesül saját lelkének sötétségével, miközben az áhított hatalmat hajszolja.

I.

Csend ülte meg a termet, mikor a három alak belépett az ősi tudástól terhes helységbe. Csak a keleti fal mellett emelkedő utazókapu felszínének halvány derengése hozott némi fényt az amúgy ablaktalan csarnokba, ahol ki tudja mióta nem járt senki. A levegő is áporodott volt, de legalább hűvös a sivatag forrósága után, mely egyes mesék szerint nemcsak az óvatlan utazó testét, hanem lelkét is elemésztheti.
– Szerencséd van varázsló! – szólalt meg a nagydarab, szakállas férfi, aki utolsónak lépett ki az ajtónyílásból – Ha te is szétkenődtél volna a falon, mint Dorik, akkor most ballaghatnánk vissza abba az istenverte porfészekbe. – folytatta, miközben elpattintott egy fényrudat, hogy valamit lássanak is abból, ahová érkeztek. A rúdból áradó kékes fény kísérteties derengésbe burkolta a tagbaszakadt, bőr és fém vértdarabokat viselő szakállas embert, és elég világot biztosított ahhoz is, hogy némiképp lássanak maguk körül.
– Ne járjon annyit a szád! – válaszolt metsző hangon a kackiás bajszú társa, aki a terkeni sereg megtépázott, fehér egyenruháját viselte – Ha engem is megölt volna a kapu, akkor te, meg a sunyi haverod most a hullámat kutatnátok át, hogy lenyúljátok mindenem és egy álló hétig vedeljetek meg kurvázzatok Bazárvárosban. 
– Az bizony meglehet. – dörmögte az orra alá a hegyes fülű harmadik.
A vékony, fehér ruhás katona ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a vitát, és felsőbbrendűségének teljes tudatában mutatott félreérthetetlenül a könyvekkel telezsúfolt hatalmas szoba különböző pontjai felé. A két másik tudta a dolgát, így neki is láttak felderíteni a helyet, hisz ezért fizették őket.